5.fejezet

 Úgy beszélt, mintha énekelne. Rámeredtem. Bár nem nagyon értettem, egy dolgot biztosan tudtam,hogy nagyon különleges ember vagyok a számára. Nem, nem csak neki. Annak a dadusnak, aki minden nap vigyázott rám, és az anyámnak, aki minden este altatódalt énekelt nekem...

Apámnak, Őfelségének, a császárnak, és még a palotában dolgozó szolgáknak is. Különleges voltam.

 -”Aisha, mindig meg foglak védeni.” - mosolygott kedvesen. Ahogy ringatta a bölcsőmet,az én elhatározásom is megingott egy kicsit. Eljött a tavasz.  A gyönyörű tavasz, amikor új levelek bújtak elő, és virágok nyíltak a napfényben. 

***

Ez persze nem jelentette azt, hogy egyik napról a másikra meg tudtam volna bízni Ysisben. Bár azt mondta, hogy az én oldalamon áll, a szívem továbbra is szorosan zárva maradt. Minden nap gyorsan telt. Még mindig csecsemő voltam , legtöbbször aludtam. Megettem a bébiételt , amit a dadusom etetett velem , pislogtam párat , és már lement a nap. Éjszaka gyakran álmodtam a múltról. A családtagjaim az előző életemből minden alkalommal megjelentek. Eredetileg Edenverre császárnő törvényes lánya voltam. Mivel Edenverre  engedélyezte a többnejűséget, a császár sok feleséget vett magához.Az ő családja közül azok, akiket a császári palota törvényes tagjainak ismertek el, a császárné, három hitvese, és hat herceg és hercegnő volt, köztük én is. Anyám,a császárné,közömbös volt a gyermekei iránt. Jobban törődött a közügyekkel, mint a családjával. Talán ez tette őt jó császárnővé, de nem volt jó anya. Soha nem tartott a karjában, még egyszer sem. Helyette Lakias volt az egyetlen vér szerinti testvérem. Másokhoz hideg volt, de hozzám mindig kedves volt. A császári palotában a testvérek nem álltak túl közel egymáshoz,de ahogy mindenki idősebb lett és Lakias-t jelölték ki utódnak,a kapcsolatok fokozatosan javulni kezdtek.És a dolgok még jobban javultak, amikor Marianne megjelent a színen. Vele a középpontban a császári palota kezdett felvirágozni. Nagyon hálás voltam neki, és valószínűleg mindenki más is így érzett. De vajon ezért volt? Ezért érezte Lakias még inkább elárulva magát irántam, amikor azt hitte, hogy megpróbáltam megmérgezni Marianne-t? De tévedett. Mert én soha nem próbáltam megölni Marianne-t. Nehezteltem rá, amiért nem hitt nekem. Ha csak egyszer is igyekezett volna meghallgatni az én oldalamat, nem lettem volna olyan szomorú. 

- „Fenséges hercegnő.” 

Lassan kinyitottam a szemem. A dajka alakja akadt meg a szemem előtt. Nagyon aggódónak tűnt. Ó, biztos megint ezt álmodtam. Összeszorítottam az állkapcsomat. 

-” Azt hiszem, rosszat álmodtál.” 

A dadus megtörölte a szememet egy gézkendővel. Csak ekkor vettem észre, hogy sírtam.

-”Shhh.”

Egy kedves hangot hallottam. Puha kezek ölelték át kis testemet.

-"Nem lesz több rémálom.” 

Olyan valaki karjaiban voltam, akinek meleg és meghitt illata volt. Édes hangon suttogott nekem.

-"Az édesanyád itt van bent.” Pislogtam. Iris császárnő volt az, az anyám. Szelíd lila szemeivel rám nézett. Egy pillanatig üresen bámultam, mielőtt elfordítottam a fejem. De a császárné még mindig a karjában tartott. Most, hogy belegondoltam, eszembe jutott, hogy hallottam, a mai nap különleges nap. Azt mondták, hogy anyám és apám, a császárné és a császár,ma kirándulni mennek velem? Kirándulásra nagyon ritkán került sor. Mivel még fiatal voltam , és hajlamos voltam kerülni az embereket, nem vittek el túl gyakran. A császárné korán reggel jött, mert egy ritka kirándulásra mentünk.

- „Rendben, Aisha. Most már készen kell állnod, ugye?” Amikor a császárné letett, az ápolónő és a főszobalány odasietett mellém. Miután megetettek reggelivel, segítettek elkészülni. Felöltöztettek egy csinos, sok fodros ruhába, és egy csinos szalaggal díszített fejpántot tettek a fejemre. Természetesen drága drágakövekkel voltak kirakva a fodrok és a fejpánt. Én csak ültem ott közömbösen, miközben az emberek csinosítottak. 

- „Felség!” - kiáltott fel a dajka, amikor befejezte az utolsó szalag próbálgatását a ruhámon - „Örülsz, hogy ma kirándulni mész? Elfordítottam a fejem,úgy tettem,mintha nem érdekelne. Egy csecsemő testében voltam, aki nem tudott rendesen járni,szóval semmi szórakoztató nem lett volna számomra. Bár mogorva voltam, a dadus mosolygott, mintha imádnivaló lennék.

- „Még akkor sem, amikor öltözködsz. Olyan büszke vagyok rád.” 

-„Igazad van. Mindig olyan csendes és engedelmes.”

-„Megtiszteltetés a családunk számára, hogy egy ilyen aranyos hercegnőt szolgálhatunk.”

 Az emberek mindig szívesen dicsértek engem. Az, hogy megdicsérnek azért, mert nem nyafogok, igazán furcsa volt. Valójában mindenféle apróságért megdicsértek, mint például: „Sosem sír, olyan jól büfizik, jól forgatja a testét”. Senkinek sem volt halvány fogalma sem arról, hogy valójában zavarba jöttem és megdöbbentem a dicséretek áradatától.

- „Felség, szeretné megnézni?”- A dadus hozott nekem egy tükröt. Ezekre a szavakra egy kicsit felélénkültem. Ez lenne az első alkalom, hogy tükörbe nézek, mióta ebbe a testbe születtem. A szívem egy kicsit megdobbant. Hogy fogok kinézni? Ahogy belenéztem a tükörbe, egy pillanatra megijedtem. Ez én vagyok? Még aranyosabb voltam, mint gondoltam. Talán azért, mert még csecsemő voltam, de a tiszta tükörben tükröződő gyermek káprázatosan aranyos volt. Fényes ezüst haja úgy ragyogott, mintha a világ összes fénye benne lenne,és kék szemei a kis arcán olyan szépek voltak, mint az ékszerek. Rózsás arca olyan kerek volt,hogy legszívesebben megpiszkáltam volna,és cseresznyeszínű ajkai nagyon dúsak voltak. Olyan volt, mintha egy szárnyatlan angyalt néznék, aki az égből hullott le. De miután egy darabig a tükörbe néztem, hamarosan újra elkomorultam. A múltban fekete hajam és zöld szemem volt. Most, látva a megváltozott külsőmet,végre rájöttem, hogy más testben vagyok. 

- „Felség,nem tetszik a tükör?” - nézett rám aggódva a dadus. 

Ah,csak ekkor jöttem rá, hogy túlságosan is figyelmesen bámultam a tükröt.

- „Most menjünk.” A dadus elvette a tükröt, és messzire tette tőlem. Csendben maradtam,ahogy a császárné óvatosan a karjába ölelt,és a szobalányok mögötte sétáltak. Miután egy darabig anyám karjaiban voltam, miközben ő sétált,röviden elhaladtunk a kert mellett. A fényszellemek, amelyek mindig a közelemben lebegtek, különösen boldognak tűntek a tavaszi napfényben. Milyen szép,gondoltam üresen. Talán az előző életemben a börtönbe zártság okozta trauma miatt? Mióta újjászülettem, különösen a fény megszállottja lettem. Kinyújtottam a karom a fény felé,de a császárnő szorosan átölelt,és azt mondta,hogy legyek nyugodt.Megláttam az előttünk ülő férfi alakját. Halk hangon beszélt hozzám és a császárnéhoz.

"Aisha napról napra növekszik." Amint megszólalt, az udvaroncok a kertben összegyűltek egyöntetűen szipogva.

- "Üdvözlöm,  Birodalom Fénye."

-"Üdvözlöm, Felség."

A férfi a köszöntéseket hallgatva lassan felállt. Kék szeme intenzíven ragyogott a napfényben. Energiája olyan volt, mint egy ragadozóé a tápláléklánc csúcsán.

Kicsit értetlenül éreztem magam. Hallottam egy pletykát, hogy ha a császár szemébe néznek, az átlagemberek megremegnek a félelemtől, de én jól voltam, bár még csecsemő voltam. De a következő pillanatban a tekintetem találkozott az övével, és rájöttem, miért. Szándékosan visszafogta az energiáját, és igyekezett kevésbé megfélemlíteni. Természetesen egy egyszerű baba sírt volna abban a pillanatban, amikor összeakad a pillantásuk, akármilyen óvatos is lett volna. Nem nagyon jött  hozzám, mert attól félt, hogy megijeszt. Így talán nem csak az ő figyelmessége miatt   találkozhattunk szemtől szembe, hanem azért is, mert bennem volt a 14 éves Alisa is.Persze, még ha lehetséges is, nem akartam folyton az arcát nézni. Gyorsan lesütöttem a szemem. Nem akartam több figyelmet kapni a császártól,mint ami szükséges. De miután egy ideig engem bámult, lassan közeledett felém, majd melegen megsimogatta a hajamat. 

–” Nézd, mennyit nőttél.” A hangja meleg volt, mintha elárasztaná az irántam érzett szeretete. Hirtelen ismét a szemébe néztem, mielőtt becsuktam. Sötétszőke haja volt, ami úgy nézett ki, mint az aranyszálak, a szeme pedig olyan kék volt, mint az őszi égbolt. Ő volt az apám és ennek a birodalomnak a császára, Tyrion de Elmire.Ő volt az a császár, aki meghódította a környező országokat, megnövelte a birodalmat, és megteremtette a dicsőség útját, amely hódításait a fővárossal kötötte össze. Világhírű katonai vezető volt, aki megkönnyitette az  uralkodást – a végső háborús hős. Az azonban csak a császári palotában élők előtt volt ismert titok , hogy bár általában tiltott, egészen más személy volt, amikor családja tagjaival foglalkozott. Még most is lágy volt a szeme, ahogy rám nézett.

Ezt hallottam, amikor megszülettem. Aranyat szórt a fővárosiaknak, és egyenesen Istennek ajánlotta fel az áldást. A kisebb bűncselekményeket elkövető rabok kegyelmet kaptak, az éhezőknek kenyeret adtak. Szociális státusztól, nemtől vagy kortól függetlenül mindenki ünnepelte a születésemet. Még maga a császár is hatalmas mosollyal járkált egész nap a császárné palotájában. Ez csak egy pletyka volt, így nem voltam biztos benne, hogy valóban megtörtént-e vagy sem. De az biztos, hogy egész nap a nevem  csengett az egész birodalomban. Minden a kedvemért történt. A szeretett hercegnőnek, Aisha de Elmire-nek. A császárné kuncogott, és így szólt a császárhoz:

- "Szeretnéd megfogni?"

 Kissé tétova arckifejezéssel felém nyújtotta karjait, majd gyorsan visszahúzta.

 –” Nem szabad” – mondta a fejét csóválva. – “Olyan kicsi, félek, hogy összetöröm, ha megérintem.”

Kicsit ledöbbentem. Kicsi voltam, de nem fogok összetörni, mint egy üvegdarab. És mégis, olyan drága voltam neki, hogy hozzám sem mert nyúlni.

 –” Szeretett lányom”. Ahelyett, hogy a karjaiban tartott volna, finoman megborzolta a hajamat. Úgy éreztem, lágy hangja beborít engem. 

-” Nem fog összetörni” - nevetett anyám halkan. –” Már 10 hónapos.”

–” Igen, igazad van.”