Once Again Into the Light

  Úgy beszélt, mintha énekelne. Rámeredtem. Bár nem nagyon értettem, egy dolgot biztosan tudtam,hogy nagyon különleges ember vagyok a számára. Nem, nem csak neki. Annak a dadusnak, aki minden nap vigyázott rám, és az anyámnak, aki minden este altatódalt énekelt nekem... Apámnak, Őfelségének, a császárnak, és még a palotában dolgozó szolgáknak is. Különleges voltam.  -”Aisha, mindig meg foglak védeni.” - mosolygott kedvesen. Ahogy ringatta a bölcsőmet,az én elhatározásom is megingott egy kicsit. Eljött a tavasz.  A gyönyörű tavasz, amikor új levelek bújtak elő, és virágok nyíltak a napfényben.  *** Ez persze nem jelentette azt, hogy egyik napról a másikra meg tudtam volna bízni Ysisben. Bár azt mondta, hogy az én oldalamon áll, a szívem továbbra is szorosan zárva maradt. Minden nap gyorsan telt. Még mindig csecsemő voltam , legtöbbször aludtam. Megettem a bébiételt , amit a dadusom etetett velem , pislogtam párat , és már lement a nap. Éjszaka gyakran álmodtam a ...

  Lassan összeszedtem a gondolataimat, miközben felnéztem a szélben forgó mobilra. Miután újjászülettem, két furcsa jelenséget tapasztaltam. Az egyik az volt, hogy még mindig megvoltak az emlékeim az előző életemből, annak a tizennégy évnek az emlékei, amit Alisa del Edenverre-ként éltem. A másik az volt... Suttogtam magamban. Hé! Valami vonaglott felém a hívásomra válaszul. Apró fényekből álló szellemek voltak. Csak én láthattam őket. Még mielőtt láttam volna őket, homályosan éreztem a jelenlétüket. Amikor végre pedig teljesen láttam, nemcsak látni tudtam őket,hanem beszélgetni is tudtam velük. Elementalistának születtem, egy rendkívül ritka lénynek, olyan erős voltam, hogy képes voltam látni a  szellemeket. Az Elmire Birodalom a fény Istenét imádta. Ha megmutatnám, hogy fiatal koromtól kezdve ügyesen tudok bánni a fény szellemeivel, az értékem valószínűleg hatalmasat nőne. De akkor mi van? Keserűen elmosolyodtam. Még akkor is, ha rendelkeztem ezzel a nagyszerű képességgel. N...

  Mintha szívességet tenne nekem, a császár megszólított. -„Van valami utolsó szavad?”  Az utolsó szavam. Összeszorítottam az ajkamat. Az emberek éles, ellenséges és gyűlölettel teli tekintete áthatolt rajtam. Csak nem azt kérdezte, hogy van-e még mondanivalóm? Kuncogtam. A cellában kétségbeesetten reméltem, hogy mindez csak egy álom, és amikor kinyitom a szemem,normális élet vár rám, hogy a családom rám néz és mosolyog. De ez csak egy álom volt. Vicces volt számomra, hogy ilyen dolgokban reménykedtem,és nem tudtam nem nevetni.Aztán egy dühös hangot hallottam.  -„Hogy merészeled...!” A második herceg volt az, Elsis. Nevettem és újra nevettem. Sajnáltam, hogy nem tudtam hangosabban nevetni, mert olyan legyengült állapotban voltam. Miután egy darabig nevettem, végül megszólaltam. -„Ha mondok valamit...meghallgatsz majd?” Nem tettem meg. Nem én voltam. Megint Marianne ült a császár mögött. És titkos mosolyát csak nekem mutatta. Azt a szörnyű, groteszk mosolyt. Emlékezte...