2.fejezet

 

-„Miért akarnám bántani Mariannet? Kérlek, kérlek, higgyj nekem...”

Lakias sokáig bámult rám. Mivel ugyanattól az anyától születtünk,ő és én még hasonlítottunk is egymásra. Az én zöld szemeim és az ő kék szemei találkoztak a szoba másik felén. Egy darabig bámultuk egymást, mielőtt felém lépett. Ó! Úgy éreztem, hogy sírnom kell. Igen, hitt bennem. Tudta, hogy nem bántanám Mariannt. Megvédett volna, és megmentett volna ebből a helyzetből. Megölelne és megvigasztalna. Azonban...

Csatt!

Egy pillanatig nem értettem, mi történt. A fájdalom a sokk után jött. A bal arcom forrónak éreztem, mintha lángolna. 

-„A féltékenységtől biztos elment az eszed.”

Rám meredt kék szemeivel. Lakias, a bátyám, megpofozott. Csak tátogtam , mint egy hal. Megvetően nézett rám,majd apánk felé fordult.

-„Apám,nem kell tovább foglalkozni ezzel az üggyel. Ő egy szégyentelen bűnöző, aki soha nem fogja beismerni, amit tett...”

Olyan volt, mintha  ítéletet mondott volna felettem.

- „Azt hiszem, a halálbüntetés lenne a megfelelő.” 

A szemeim elkerekedtek. A halálbüntetés? Kivégzés? Ki fognak... végezni engem? Vonagló tekintettel néztem mindenkit a teremben. Reméltem, hogy csak képzelődtem, amit az imént hallottam. De ők csak ridegen bámultak rám. Szalmaszálakba kapaszkodva Marianne felé fordultam. Ő biztosan tudja. Tudja, hogy nem akartam megölni. Miért lennék féltékeny rá? Miért akarnám megölni? Amikor Marianne tekintete találkozott az enyémmel,az ajkába harapott,aztán apánk vállára hajtotta a fejét.

„Apa, én félek. Megijeszt engem...”

Természetesen,a családtagjaim arca még komorabbá vált. Apám dühösen parancsolta. 

-„A kivégzésre négy nap múlva kerül sor. Addig,a fogoly nem kap mást,csak csatornavizet! 

-„N-nem...”

Megráztam a fejem. Megint visszaküldenek abba a cellába? Ezt mindenáron el akartam kerülni. Inkább elharapnám a nyelvemet, és inkább itt halnék  meg. 

Á, igen. Beleharapok a nyelvembe és meghalok.

Akkor nem lenne több szenvedés számomra. Azonnal cselekedtem.De amikor a bátyám, Elsis meglátta, hogy kidugom a nyelvemet, nagyon erősen megragadta az állam. Ő egy éles érzékekkel rendelkező ügyész volt,így bizonyára előre látta,hogy mit fogok tenni.

-„Te alattomos ribanc,megkapod a megérdemelt büntetésed.”

Hideg kékeszöld szemei dühvel teltek meg. Olyan erősen szorította az állkapcsomat,annyira  fájt,hogy azt hittem mindjárt eltörik. Nem bírtam elviselni a fájdalmat,ezért sírni kezdtem. Ő csak kegyetlenül nevetett rajtam. 

-„Fáj?”

Szipog,szipog....

-„Marianne ennél sokkal többet szenvedett miattad,hogy merészeled!”...

Sírva,sikoltoztam magamban. Nem az én hibám volt. Nem én tettem. Miért nem hisz nekem senki? Marianne-ra néztem, kétségbeesetten remélve, hogy megment. Ha elhinné, hogy ártatlan vagyok, akkor ez az egész megoldódna. De a következő pillanatban úgy megrázott, mintha villámcsapás ért volna. Apánk mögé bújva rám nézett, és furcsán elmosolyodott. Úgy tűnt... izgatottnak. Mintha a halálom nagyon boldoggá tenné.

 Olyan démoni arckifejezés volt az arcán, hogy az agyam teljesen kiürült. És csak úgy visszadobtak a börtönbe, ahol nem volt fény.

***

Olyan bolond voltam. Ha okos lennék, nem lennék bezárva ebbe a koromfekete börtönbe. És nem vádolnának hamisan a húgom megmérgezésével. Kábultan feküdtem a cellámban. Marianne ültetett fel engem? Felidézve furcsa mosolyát,ez a gondolat jutott eszembe. Ez nem annak a mosolya volt, aki bosszút áll azon, aki meg akarta mérgezni. Úgy tűnt, élvezte, hogy a szeme láttára esek szét. A rosszindulat az arcára volt írva. Ez volt az első alkalom, hogy rájöttem, Marianne képes ilyen arcot vágni. De miért? Marianne anyja szobalány volt. A tizenegyedik születésnapomon az utcáról hozták a császári palotába.Ez három évvel ezelőtt volt, amikor tíz éves volt. Az arany szemének köszönhette Marianne, hogy a királyi család törvényes tagjaként ismerték el.Az arany volt a nemesség színe a birodalomban, mert Selanának,Edenverre első istennőjének arany szeme volt. Ráadásul az arany szemek, amelyek időnként megjelentek a királyi családban, azért voltak értékesek, mert a trónra juttathatott valakit. Még ha Marianne nem is örökölhette a trónt, ez határozottan bizonyította, hogy királyi vérrel rendelkezik. Azonban még ha el is ismerték a királyi vérét, és belépett a palotába, nem lehetett könnyű számára, hogy egyik napról a másikra hercegnővé váljon, és egy ismeretlen helyen éljen. Ezért mindig igyekeztem a lehető legkedvesebb lenni hozzá. Amikor nehéz időszakon ment keresztül, tanácsot adtam neki, és amikor segítségre volt szüksége, odaadtam magam, hogy segítsek neki. Soha nem tettem semmi olyat, ami miatt neheztelne rám. Akkor miért voltak gonosz szándékai velem szemben? Minden olyan zavaros volt.Ekkor lépteket hallottam a távolból. Szerintem még nem az étel. Félig kinyitottam a szemem. A sötétben,az időérzékem élesebbé vált. Tudtam, hogy még sok idő van hátra az ételig. Végre meghallottam egy pacsirta szép hangját, amint a börtönőrrel beszélget. 

-„Innen egyedül megyek tovább.”

-„De felséged Marianne hercegnő, ő veszélyes.

-„Nem lesz semmi bajom. Azt mondtad, hogy amúgy is magánzárkába zárták,ugye? Én csak beszélni fogok vele.” 

Éreztem, hogy a szívem gyorsabban ver. Ő volt az. Az őr nehéz léptei elhalkultak, helyükre olyan könnyű léptek kerültek, mintha valaki táncolna. Aztán meghallottam, hogy a vasajtó tetején egy kis nyílás nyílik. Ez volt az a nyílás, amit az őrök arra használtak, hogy figyeljék a foglyokat. Hasonlóképpen, arra gondoltam, hogy Marianne biztosan engem figyel a nyíláson keresztül.

-„Alisa”- A hangja vidáman szólt.

-„Te” - válaszoltam rekedt hangon, mert nem ittam vizet.

-„Nehéz neked?” 

Furcsa módon úgy tűnt, mintha  élvezné, hogy így lát engem.

-„Nehéz időszakon mész keresztül,ugye?”

Magabiztosnak tűnt. Válasz nélkül feküdtem ott. Egy darabig hallgatott.

-"Hehehehe.”

Aztán elkezdett nevetni, mint egy őrült.

-"Hehehehe,hahaha,ahahahaha!!!!

Még őrjöngés is volt a nevetésében.

- „Ahahaa,ó,istenem,istenem...Ez a legjobb,tényleg!

Az egész testem megrázkódott. „Marianne...?”

Biztos voltam benne, hogy elvesztette az eszét. Különben miért nevetne ilyen vidáman, miután ilyen állapotban látott engem? 

.„Mi...mit...csináltál...?

Dadogva böktem ki a kérdésemet.Még egy darabig nevetett. Minél nyomorultabbnak néztem ki, annál nagyobb örömmel töltötte el.

– Szerinted igazságtalanul bántak veled? - mondta huncutul.- El akarsz tűnni innen?

– Hát... persze.

Felkuncogott, amikor meghallotta halk válaszomat.

-" Ez soha nem fog megtörténni.Tudod,hogy a családunk nagyon szeret engem."

Igen, megtették. Továbbra is vidáman beszélt.

-"Látni akartam, milyen nyomorultul nézel ki, mielőtt meghalnál. Nagyon örülök, hogy eljöttem.

-

-"Te..."

-Találkozunk a kivégzéseden-.Becsapta az ajtónyílást-Oh és tudod mit? Téged le fognak fejezni.

Hangos nevetéssel elment a cellából.Én reménytelenül éreztem magam továbbra is és csak feküdtem.Lefejezés.Ez a szó a csontomig hatolt.

***

Túl későn jöttem rá,hogy a körmeimet rágtam és vérezni kezdett.

Mit csináljak,hogy tisztára mossam a nevem? Nem akarok igy meghalni,gondoltam kétségbeesetten.De nem volt semmi haszna. Sokszor dicsértek,hogy intelligens vagyok,de megfosztottak minden élelemtől, nem tudtam kiutat ebből. Nem tehetek semmit.Egyelőre mindenki Mariennek hitt és nekem senki sem. A gyenge bizonyitékokra és tanúvallomásra támaszkodva mindenki teljesen elutasitotta,amit mondtam.Fájdalmasnak éreztem,ahogy sav kavargott a gyomromba. Szörnyű érzés volt. Miért? Miért? Csalódott könnyek potyogtak. A halál ajtajában álltam és senki sem segitett.Bár volt néhány barátom,mégis úgy látszott a bebörtönzésemet nem jelentették be a külvilágnak. Ha ez igy lenne akkor sem jönne senki sem a segitségemre. Forró könnyek csorogtak végig az arcomon. Mindenféle vegyes érzelem, mint a megbánás, a lemondás, a bizalmatlanság és az árulás egyszerre tört rám.

Négy nap nem volt olyan hosszú idő főleg,ha az ember álmatlan éjszakákat tölt el,és a nap nagy részét félőrülten éli. És végül az utolsó napon az őrök utoljára rángattak ki a cellából. Az egyetlen különbség az előzőhöz képest az volt,hogy lesoványodtam attól,hogy még egy darab keneret sem kaptam,és tudtam,hogy a mai  az életem utolsó napja.A tavaszi égbolt vakitó volt,egy darabig bámultam. Az őrök a palota titkos telkére vezettek. Testvéreim,nővéreim és apám ott ültek, és lenéztek rám. Néhány szolga és szobalány volt mögöttük,de nemesek nem. A kivégzésemet legalább nem csinálták látványosan. Ez a tény némi megkönnyebülést adott. Bizonyára maradt  némi büszkeségem,mint negyedik hercegnő. De a következő pillanatban megremegtem. Az üres telek sarkában ott állt az ezüst nyaktiló. A nyaktiló kék pengéje szikrázott a reggeli napfényben, úgy éreztem,mintha nekem integetett volna. Grimaszoltam ekkor pedig egy kő repült felém,bár kis kő volt,de teljes erőből felém dobták és fejbe vágott. Nem nagyon tudtam felemelni a fejem,de küszködtem és mefordultam,hogy megnézzem honnan jött. A Hatodik Herceg volt ,Loris,aki rám fújt.-Te… koszos barom! - Annyira mérges volt,hogy még a méltóságát is elvesztette.

Összeszoritottam az ajkaimat, “Lo…ris…” Összeráncolta a homlokát,amint meghallotta a hangomat.Visszataszitottnak tűnt és nem csak ő volt az.A családom leköpött,boszorkánynak neveztek,és rám mutattak az ujjaikkal.Ennyi időbe telt,mig Edenverre Birodalom negyedik hercegnőjéből bűnöző lett , akit halálra itéltek.

Egy őr a lefejező asztalhoz vezetett.Igy fogok meghalni.Még csak 14 éves voltam.